Amikor a kevesebb a több – Mekkora névértékű régi pénzbe érdemes befektetni?

Vajon megéri a régi pénzekbe befektetni?

Első numizmatika-szakmai blogbejegyzésem alkalmából szeretném köszönteni az idelátogatókat. Mivel ez a honlap főleg értékelési és értékesítési szempontok alapján közelíti meg a numizmatikai termékeket, szeretném az írásaim sorozatát egy olyan kérdés megválaszolásával indítani, amely egy a napokban lezárult aukció kapcsán ötlött fel bennem.

Kettő darab 1993-as UNC, sorszámkövető 5000 ft-os bankjegyről van szó, mely az adatlap szerint 48199 ft-ért kelt el, és az első kérdésem a kedves olvasóhoz az lenne, hogy vajon drága vagy olcsó volt a leütési ár. A névérték 4,82-szerese vajon fair árat jelent?

Jómagam szintén részt vettem ezen a licitáláson, azonban egy sokkal alacsonyabb szinten elengedtem a tételt. Igaz, semmilyen komolyabb elemzésbe nem bocsátkoztam azon kívül, hogy a szóló darabok árát kettővel szorozva és némi prémiumot hozzáadva kb 30 ezer forintra becsültem az értékét. Ezt az árat hajlandó lettem volna kifizetni érte. Amikor aztán jelentősen túlszárnyalták az összeget, komolyabban elgondolkodtam rajta, hogy miért adtak ennyit a tételért? Vajon megért ennyit ez a két 5 ezres? Mi az, amit nem vettem figyelembe az értékelésemkor?

Szinte rögtön eszembe jutott, hogy utána nézzek annak, hogy vajon 1993 óta mekkora volt a kumulált infláció? Ahhoz ugyanis, hogy kapni lehessen sorszámkövető 5 ezres párt, valakinek le kellett mondani abban az évben és utána is 10 ezer forint elköltéséről. Az infláció mértéke a kalkulátor szerint 647,4 % volt az elmúlt 25 évben. 1993-ban 10 ezer forint annyit ért, mint ma 74740 ft. Ez a 74740 ft az az ár, ami a “befektetőnek” 0% hozamot jelentene. Ez a befektetés ebben a formában 35,5%-os reál értékcsökkenést eredményezett, tehát veszteséges volt, nem érte meg sok éven át őrízgetni a pénzeket. Azt viszont, hogy ez a veszteség kinek a számláján jelentkezik, nem tudjuk. Lehet, hogy egy korábbi tulajdonos árazta be rosszul a portékáját és a valós árat még most sem sikerült utolérni. Szerintem a vevő jó áron szerezte meg a tételt és még az is lehet, hogy az eladó sem járt rosszul. Ha valaki viszont első tulajdonosként őrizte ezeket a régi bankjegyeket, akkor mindenképpen anyagi veszteséget jelentett számára ez az üzlet.

Akkor a régi pénz rossz üzlet?

Nem feltétlenül. Egy másik jelenséget is remekül megvilágít ez az eset. Mégpedig azt, hogy minél nagyobb egy bankjegy vagy érme névértéke a bevonáskor, hosszú távon annál rosszabb hozamot generál. Az olcsóbb régi pénzekkel szemben egy magas névértékű darab kedvezőtlenebb befektetési eszköz. Ez azért is fura, mert ahogy arról a ritkaságról szóló menüben írtam, az olcsó aprópénzek magasabb arányban maradnak meg a lakosság és a gyűjtők kezében, mint a magas címletű bankjegyek.

Egy pozitív példa

Az 1993-as 1000 forintos bankjegy a fenti megállapítást igazolja. Ebből a szériából egy UNC sorszámkövető pár értéke kb 26000 ft. Ha ezt az árat diszkontáljuk a 93-as szintekre, akkor 3479 ft-os összeget kapunk. Tehát a mai 26 ezer ft annyit ér, mint akkor 3479 ft. Hurrá, ez már biztos profitot jelent. Oké, de lassan a testtel, mennyit is? Osszuk el a 3479-et 2000-rel és megkapjuk eredményül, hogy 1,7395, ami 73,95%-os növekedést jelent.  Ezután ismét a reál hozamot kell meghatároznunk. Ez mutatja meg ugyanis a tényleges érték növekedést. Az újabb számítás eredményeképpen megállapíthatjuk, hogy évente 2,24%-os reál hozamot generált ez a befektetés.

Egy még pozitívabb

A magasabb hozam eléréséhez még egy kicsit le kell ereszkednünk névérték tekintetében egészen az aprópénzek szintjére. A fenti állításomat tovább erősíti az 1993-as forgalmi sor példája. Az általam vizsgált sorozat nem a hivatalos, dísztokos verzió, hanem egy gyűjtő által összerakott, forgalomból kiemelt darabokat tartalmazó sort mutat be. Ez jelenleg 3000 ft-ot ér a piacon. Ezzel az összeggel kalkulálva ajánlom tanulmányozásra az alábbi táblázat számolt adatait:

…végül még egy fontos dolog!

A 3 bemutatott példa fontos tanulsága, hogy a befektetésünk sikerét nem csak a választott névérték, hanem két másik nagyon fontos tényező is meghatározza. Ez a ki és beszállás időpontja. Vagyis a vétel és az eladás időzítése. Biztos vagyok benne, hogy hasonló vizsgálattal egy más időtartamot megfigyelve egészen eltérő hozamokat produkálna mind a 3 tétel. Nem túlzás kijelenteni, hogy a régi pénzek átlagos hozama kb 7-8 % körül mozog, de mindig figyelni kell az éves infláció mértékére, hiszen az a fenti százalékokat meghatározott mértékben csökkentik.

Figyelembe kell venni azt is, hogy bár az apró pénzek likviditása jobb és magasabb profitot is generálnak arányosan. Ahhoz viszont , hogy értékelhető profitunk legyen, sokat kell eladni belőle. A nagy címletek hosszú távon biztos, hogy negatív hozammal járnak, de 2-3 éves távlatban már lehet velük pozitív eredményt elérni és a profit tömeg is jelentősebb lehet. Hátrány viszont, hogy a likviditásuk szűkösebb. Nehezen tehető pénzzé a befektetés.

Ez a fajta értékelési szemlélet csak azokban az esetekben működik jól, ahol a névérték van erőteljes hatással az árra. Ez kb 20-30 évig tudja befolyásolni az értéket. Ahogy visszább megyünk az időben, a régi pénzek értékét ez a paraméter egyre kevésbé határozza meg. Egy bizonyos szint után sokkal inkább teret nyer a ritkaság, a tartásfok, vagy éppenséggel az alapanyag által indokolt numizmatikai érték.