A ritkaságról

A ritkaság relatív

A ritkaság, vagy más néven gyakoriság numizmatikai körökben a hozzáférhetőséget hivatott jellemezni. Önmagában a kibocsátott darabszám nem nyújt kellő információt arról, hogy egy érme ritka vagy sem. A ritkaság egy relatív fogalom. Mihez képest sok vagy kevés az adott mennyiség? Nem elég tudni, hogy mennyit adtak ki egy típusból, ha nem tudjuk, hogy bevonáskor mennyit semmisítettek meg belőle.

Az sem mindegy, hogy 300000 db érmét az amerikai, vagy a magyar piacon adtak ki. Az sem mellékes, hogy tavaly, vagy 200 éve került kibocsátásra egy típus. További szempont még, hogy csak a hozzáértő gyűjtők számára kívánatos, vagy széles körben ismert és az átlagember  számára is vonzó darabról van szó. A potenciális kereslet ugyanis óriási különbségeket mutathat a két esetben.

Kik vásárolják az adott érme típust?

Amerikában a becslések szerint kb 375000 ember gyűjt régi pénzeket. Ez a teljes lakosság 0,1%-át teszi ki. Magyarországon is ehhez hasonló arányt lehet kimutatni. A legnagyobb régi pénzekkel foglalkozó Facebook csoport jelenleg 5600 taggal bír, míg a legnépszerűbb numizmatikai boltok 15000 követőt tartanak számon. A tényleges gyűjtők száma valahol a kettő között lehet félúton. Ez kb 10000 gyűjtőt jelent. 10 milliós országunkban a 10000 fő éppúgy 0,1 %, tehát ugyanarra az eredményre jutunk, mint az amerikai példánál.

A relatív ritkaság kiszámítására kétféle módszert alkalmazhatunk:

  1. A kibocsátott darabszámot elosztjuk a gyűjtők számával
  2. A kibocsátott darabszámot elosztjuk a teljes népesség számával

Hogy mikor melyik számítást használjuk az attól függ, hogy a keresletet melyik csoport generálja. A gyűjtők köre, vagy a széles vásárló közönség. Utóbbira nagyon jó példa az MNB által kibocsátott 50 ft-os, vagy az Unióban vert 2 Euro-s emlékérmék esete, ahol jól láthatóan sokkal nagyobb forgalom zajlik, mint azt a gyűjtői létszám indokolná.

Hol történik a kibocsátás?

A relatív ritkaság szerint egy 300 ezres kibocsátás Amerikában azt jelenti, hogy minden gyűjtőre 0,8 darab érme jut. Vagyis nem birtokolhatja azt mindenki. Ezzel szemben Magyarországon, ugyanekkora mennyiség bőséges felesleget jelentene a maga 30 darab/ fő arányával. Viszont rögtön más a helyzet, ha az érme a 10 milliós magyarság nagy részének szimpatikus. Ekkor ugyanis 100 emberből csak 3 számára adatik meg a birtoklás lehetősége. A példákból jól kirajzolódik  a kereslet-kínálat törvényszerűsége. Ez az árazásra döntő befolyással bír.

Mikor történt a kibocsátás?

Az elérhető mennyiséget a kibocsátás, (és a bevonás!) ideje is meghatározza. Könnyen belátható, hogy mivel a 200 éves forgalmi pénzek ideje lejárt és az eredeti mennyiség nagy része megsemmisítésre került és csak a töredéke maradt fenn, ezért biztosan ritkábbak . Mindeközben a kortárs fizetőeszközök a tartásfokok széles skáláján nagy mennyiségben elérhetőek.  A kor tehát szintén ritkaságot meghatározó tényező. Egy érme, bankjegy bevonásának aránya kb 75-95%. Vagyis ezt azt jelenti, hogy  5-25 %-a a teljes kibocsátásnak soha nem kerül vissza megsemmisítésre, hanem ott marad a fiókok mélyén. Minél nagyobb névértékkel és vásárlóerővel bír egy pénz a bevonásakor, annál kisebb arányban maradnak meg a beváltatlan példányok a lakosság kezében. Íme 3 grafikon az MNB 2017-es éves jelentéséből, ahol a tavaly bevont 2000, 5000, és 20000 forintos bankjegyek cseréjének alakulását láthatjuk.

A 2000 forintos bankjegyek cseréje
Az 5000 forintos bankjegyek cseréje
A 20000 forintos bankjegyek cseréje

A lakosság kezében maradt pénzek legnagyobb része erősen használt. Legfeljebb F-VF, vagy esetleg XF tartású bankjegy, vagy érme. Általában az a jellemző, hogy a kis értékű, kopottabb  címletek inkább megőrzésre kerülnek, mint a nagy címletű és tökéletes UNC darabok. Ennek elsődleges oka, hogy az ilyen pénzeket nem a bevonás, hanem a kibocsátás évében kellett eltenni ahhoz, hogy szert tehessünk rá névértéken. Zárójelben itt meg is kérdezem ezért, tettünk már el vajon az idei kiadásokból? Márpedig egy forgalmi pénzt a laikusok inkább elköltenek, semmint őrizgetnek. Miért tenne félre ma egy bankfriss 20000 ft-ost az, aki nem gyűjtő? Vagy ki tenné el gyűrött állapotban is akár, ha azt sem tudja, hogy a névértéken felül numizmatikai érték is létezik? Ezzel szemben a kis értékű érmék, bankjegyek viszont nagy mennyiségben meg szoktak maradni, azt gondolván, hogy „majd később sokat ér”. Amikor laikusok akarnak eladni régi pénzeket, általában a hirdetésük szövege így kezdődik: gyűjtőknek eladó. Mintha a gyűjtőknek semmi más nem számítana, csak az, hogy ez egy régi pénz. Ezzel az a gond, hogy az ilyen fajta megőrzés nem igényel nagy áldozatot. Aprópénzről lemondani sokkal könnyebb, mint eltenni egy 20 ezrest mondjuk 50 évig. Sokszor nem is tudatosság miatt, hanem egy utazásból marad meg némi Csehszlovák, vagy NDK-s apró, ami 30 év után is csak érdekesség, semmint érték hordozó. Márpedig az értékőrzés és értékteremtés megkívánja, hogy valamilyen áldozatot hozzunk. Sokan nem akarnak vesződni a pár forintos apró beváltásával, miközben a nagyobb összegek bevonásakor egyesek pánikba esnek, hogy elértéktelenedik a pénzük, ezért sietnek megszabadulni azoktól, holott 20 év és a gyűjtői piac áll rendelkezésükre.  A filléres tételek tehát nagy számban élik túl a forgalomból való kivonást, míg az értékesebb darabok ritkává válnak. A nagyobb hasznot azonban mégis az előbbiek képesek megteremteni.